Nagyon rég nem jártam erre... Igazából valahogy se időm, se kedvem nem volt mostanában írni... Akiknek igazán fontos vagyok, azok úgyis tudják mi van velem, a többiek, meg eleve...

Hogy mi minden történt? Nehéz lenne összefoglalni és jól megfogalmazni!

Ezért inkább egy igazi sportos példán keresztül fejtem ki mi van mostanában velem a munkában, a sportban, vagy csak úgy az életemben!

Biztos tudjátok, hogy az elmúlt héten újabb tragédia történt a magyar sportban! Megint itthagyott minket egy csodálatos magyar sportember... Sőt mondhatjuk nyugodtan azt is, hogy egy igazi HŐS ment el...

De ő egy furcsa hős volt... Az a makacs fajta, aki bár érzi, hogy sebezhető, de a sport fontosabb volt neki, mint a saját biztonsága... Azt azért nem merem mondani, hogy a saját élete, de azért nyilván Gábor is tudta, hogy valahol azzal játszik! Nem tisztem megítélni, hogy megérte-e (ezt az igazat megvallva egyetlen ember tudja csak, de ő sajnos már soha nem fogja megosztani velünk...)

Szörnyű megint ezeket a képeket, a mécseseket, a könnyeket látni! Szembesülni a tudattal, hogy a hősök is sebezhetőek, hogy a legnemesebb harcban is el lehet bukni!

Ilyenkor, mint minden igazi rajongónak, magyarnak, vagy csak "szimpla" embernek nekem is megszakad a szívem... Aztán elgondolkozom van e értelme a küzdelemnek! Van e értelme harcolni a mindennapokkal, a jövővel, a szerelemért, a boldogságért, bármiért... Meg lehet e nyerni ezeket a nagy csatákat? Nyerhet e a halandó, ha mostanában a hősök is egyre gyakrabban buknak el!

És igen be kell valljam Gábor példájában van egy sokkal nagyobb kérdés is! Van e értelme küzdeni, ha a küzdelmet ugyan megnyered, de annak gyümölcsét, már soha nem élvezheted ki... Ugyanis az igazán szívszorító ebben a tragikus történetben, hogy a nagy álom megvalósulása előtt hagytál itt minket...

Gábor nyugodj békében! Te is hiányozni fogsz... Egyetlen dolog vigasztal egy kicsit... Remélem odafönt találkoztál Zavával, Mikivel, 'Öcsibácsival', Kolóval, Mariannal...

Amúgy ma meccsen voltam... Mondhatnánk nincs ebben semmi különös! Hokimeccsen nem  most járok először... Igazán rangos meccsen sem, ez tény... Az eredmény nem számított... Sokkal inkább az, hogy számtalan régi ismerőssel találkoztam! Olyanokkal is, akikkel amúgy már több mint 8 éve nem! Jó volt... A meccs sem volt rossz, a 6-0 ellenére!

De valami igazán szomorú jutott eszembe... Sokadszor fordul már elő az, hogy 1-2 nap különbséggel 2 fontos vagy csak éppen érdekes meccset rendeznek hazánkban... És valahogy mindig úgy adódik, hogy az első meccsen, melyet a legnagyobb magyar faluban játszanak le jól játszunk, megfeszülünk, esetleg egy óriási bravúrt érünk el, addig a másodikon, mely szűkebb hazámban a vad keleten játszódik valahogy elfogy a szufla, a lelkesedés, adj isten az akarat...

Elég csak az utóbbi idők hokimeccseit megnézni... (Norvégia, Svédország, Finnország...) Igen ez csak 3 példa de tudnék többet is... Igen ez 3 olyan csapat, amely legyőzése óriási bravúr... és igen általában az összes meccs ami most eszembe jut, mind ugyanilyen...

De hogy van az, h ezek a meccsek mindig előbb Pesten vannak, és a lelkesedés, küzdés, vagy szimplán csak az erő elfogy mire ideérünk... Olyan, mintha itt soha nem történhetne csoda... Pedig ez a régió nem ennyire reménytelen! Ez a város, ezek az emberek, igen ezek a szurkolók megérdemelnék, hogy ők is lássanak egy világraszóló, vagy épp csak egy apró csodát...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.